1st - It won't happen

Most, hogy itt van az első fejezet, egyúttal szeretném megköszönni Ella Fisher-nek a design-t. Személy szerint nekem nagyon tetszik. Imádom! Köszönet érte!

És nagyon örülök, hogy írtatok komikat a bevezetőhöz... Remélem, a folytatás is tetszeni fog.

Jó olvasást!

tpr

***

1st - It won't happen

- Semmi baj. Nyugodj meg! – Kért kedvesen a bátyám magához ölelve.

- Aaron, még szép, hogy baj van. – Nem választott el sok a sírástól. – Majdnem lelőttek téged álmomban… És te is tudod, mi volt legutóbb… - Emlékeztettem.

- De az egy kis semmiség volt… - Próbált tovább nyugtatni.

- Kis semmiség? – Kaptam fel a vizet. – Persze! Az egy kis semmiség, hogy pontosan ott találták meg azt a hullát, ahol én álmomban láttam!

- Ne üvölts! – Kért halkan. – Azt akarod, hogy mindenki erre ébredjen?

Igazat kellett adnom a bátyámnak. Rajta kívül senkinek sem mondtam el, hogy milyen furcsa dolgokról szoktam álmodni, és hogy azok egy része meg is szokott történni. Más mindenki őrültnek gondolt volna, de ő nem tette.

Mindig is más volt, mint a korabeli fiúk. Ráadásul gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki törődött velem, és hitt nekem. Bármiről lehetett szó, neki elmondhattam. Még emlékszem arra a napra, amikor nagyjából öt-hat éve beszámoltam neki az álmokról. Ő javasolta, hogy ne szóljunk a szüleinknek sem, különben biztosan elmegyógyintézetbe küldenének.

Ezt nem tudtam feltételezni a szüleimről, így a bátyám úgy kérdezett erre rá, mintha az egyik osztálytársával történnének ezek a dolgok. Természetesen igaza lett, és a szüleink egyből az elmegyógyintézetet javasolták.

Így ez a kettőnk titka maradt, és nem látjuk értelmét bárki másnak elmondani.

- Kelj fel! Menni kell suliba… - Húzta el a száját Aaron. Elengedtem a fiút, de ahelyett, hogy felkeltem volna, inkább visszadőltem az ágyba az államig húzva a takarót. Aaron rosszallóan emelte rám kék pillantását.

- Tudod, hogy mennyire gyűlölöm…

- Nézd, Clare! – Kezdte mélyet sóhajtva. – Nekem sem a szívem csücske az a hely, de muszáj mennünk…

- Aaron! – Néztem rá elkínzott arccal, mert tudtam, neki sem sikerült beilleszkednie.

Ugyan már nagyjából egy hónapja lakunk itt, és járunk iskolába, mégse fogadtak be minket. Vagy inkább nem fogadtak el… Itt szinte kivétel nélkül mindenki úgy viselkedik, mintha egy felsőbbrendű lény lenne, mi pedig csak betolakodók az ő világukban.

Egyetlen fiú van csak az iskolában, aki szintén pár hete költözött ide, és ugyanúgy van ezzel a helyzettel, mint mi. Így nem is csoda, hogy szinte elválaszthatatlan barátok lettünk.

- Clare, ha nem kelsz fel… - Kezdett bele a fenyegetőzésbe. Látszott rajta, fogalma sincsen, mivel kéne folytatnia, ám hamar kitalált valamit. – Akkor esküsöm, kirángatlak az ágyból, és így, pizsamástól, foglak bevinni…

- Oké! – Adtam meg magam felemelt kezekkel, mert éreztem, képes rá, majd mikor felkeltem, és elmentem mellette, még jobban összekócoltam hosszúra nőtt, vörösesbarnás haját, mialatt figyelmeztettem. – Legközelebb nem úszod meg ennyivel… És ha hazaértünk, levágom a hajad…

Azzal megálltam a szekrényem előtt, és valami ruhát kerestem magamnak. Ez az utóbbi időben amolyan napi rutinnak számított, hogy fogalmam sem volt, mit kéne felvennem. Általában csak felkaptam azokat a ruhákat, amik először akadtak a kezembe, de ma még erre sem voltam képes.

Inkább átmentem a szomszédos fürdőszobába. Megmostam az arcom, és megfésültem vörösesbarnás, hullámos hajamat. Amikor tükörbe néztem, láttam, sötét karikák díszelegnek kék szemem alatt. Volt egy olyan érzésem, nem mostanában leszek kész.

Végül néhány perc alatt elkészültem, és még előbb is végeztem Aaron-nál. Kint álltam a hallban, miközben átgondoltam, mi is történt az elmúlt hónapban. Annyira szürreálisnak éreztem az egészet… Mintha nem is velem történt volna, hanem valaki mással; vagy nem is tudom…

A szüleink alig másfél hónapja jelentették be, hogy egy új üzleti ügy miatt költöznünk kell. Rá két hétre azon kaptuk magunkat, már itt vagyunk. Csodálkozva néztük a bátyámmal ezt a hatalmas épületet, amin igencsak látszott, mennyire régi. Ha jól sejtettem, akkor már több, mint háromszáz éve építették, és valami gazdag családé lehetett.

Engem leginkább egy kastélyra emlékeztetett a nagy hallal, amibe először lépett be az ember, és azzal a kétfelé ágazó lépcsősorral, ami az emeletre vitt fel minket. A szobák is óriásiak voltak tele mindenféle antiknak tűnő bútorral. A könyvtár pedig már annyira tele volt könyvekkel, hogy rengeteget lehetett látni a lépcsők fokaira téve. Ezeket még nem teljesen sikerült elpakolnunk, viszont már rászántam magam, mindet át fogom vinni valamelyik üresen álló szobába.

Véleményem szerint szerettem volna itt lakni pár kis apróságot leszámítva… Ha az emberek nem gyűlölnének minket. Ha a házat körülvevő erdőből nem lehetne éjszakánként farkas vonítást hallani. Ha nem lehetne különböző, ijesztő zajokat hallani éjszaka… Ahogy a szél átfúj az épületen, vagy a rozsdás vaskaput csapkodja… És ami a legfontosabb… Ha nem álmodnék egyre többször hátborzongató eseményekkel.

- Mehetünk? – Zökkentett ki Aaron a gondolataim közül. Bólintottam, ám néhány lépés után megtorpantam.

- Legalább egy dzsekit húzz! – Néztem végig rajta. Farmert és rövid ujjú pólót viselt. Régebben is mindig én figyelmeztettem, viszont általában nem hallgatott rám, így megfázott.

- Hát… - Sokat tudó pillantással ő is végigmért, majd közölte az álláspontját. – Tudod, egy kicsit az is ellentmondásos, ahogy te öltöztél fel… Vékony szoknya, és vastag, hosszú ujjú pulóver… Nem gondolod, hogy valami melegebbet kellett volna felvenned?

- Nem! – Ráztam meg dacosan a fejem.

- Ha ebben akarsz jönni, nem kritizálsz! Világos? – Ment tovább az autó felé, én pedig csendben követtem. A mai reggelen valahogy olyan könnyen beletörődtem mindenbe, és olyan könnyen elterelődtek a gondolataim…

Csak azt vettem észre, az egyik pillanatban eltűnik a lábam alól a talaj, a táskám a földre esik, és Aaron körbe-körbe forog velem.

- Ne legyél olyan morcos! – Kért vigyorogva.

- Tegyél le, Aaron! Hallod? Most azonnal! – Ő meg sem hallva könyörgésem – vagy inkább sikoltozásom -, még gyorsabbra vette a tempót. Én már teljesen elszédültem, amikor hirtelen Anyu hangját hallottuk meg az egyik emeleti szoba ablakából.

- Gyerekek! Mit csináltok? – Hajolt kijjebb, hogy jobban szemügyre vegyen minket. – Aaron, tedd le húgodat! – Vele nem szállt vitába a bátyám, így mikor már ismét két lábbal álltam a földön, kinyújtottam rá a nyelvem. – És mi van rajtatok? Meg fogtok fázni… Húzzatok valami melegebbet, utána pedig nyomás iskolába! – Ezután csak azt hallottuk, ahogy becsapódik az ablak.

- Azt hiszem, ez döntetlen. – Jelentette ki a bátyám, míg befelé tartott a házba.

- Egy, null. Az én javamra… - Helyesbítettem mosolyogva, mellette ugrálva. Aaron rám sandított. Szemében láttam az elszántságot, így mielőtt ismét elkaphatott volna, gyorsabbra vettem a tempót, és előreszaladtam. A lépcső tetejéről még hallottam, ahogy valami olyasmit motyog, holnap ő fog nyerni.

A szobámban lecseréltem a szoknyát egy farmerra, azután pedig lementem az autóhoz. Beszálltam, és ott vártam Aaron érkezését. Még mindig jó kedvvel lépett ki a lakás ajtaján, ezúttal egy dzsekit húzva. Beült a volán mögé, majd gázt adott.

A kapunál, ami nagyjából kétszáz-háromszáz méterre volt a háztól, megálltunk. Én kiszálltam, kinyitottam, megvártam, míg Aaron kiáll, majd becsuktam, és visszaszálltam a járműbe. Az a hatalmas, fémből készült kapu szinte mindig a frászt hozta rám. Legalábbis a nyikorgása. Éjszakánként, amikor fújt a szél, mindig hallani lehetett, ahogy nyikorog, és olyankor szinte egész éjszaka nem tudtam aludni. Alapvetően gyönyörű volt. Jól kidolgozott, kacskaringós minták borították. Sötét színe volt eredetileg, bár mára már egy kissé megkopott, és néhány helyen rozsda borította. Két oldalról elkezdték benőni a növények is,, mikor idejöttünk, ám ezt Apu másnapra eltüntette.

Ahogy végigautóztunk a letördelt ágaktól borított úton, akkor tűnt csak fel, itt éjszaka mekkora vihar volt.

- Aaron… - Kezdtem halkan, a bátyámra nézve. Ő kíváncsian pillantott rám. – És mi van akkor, ha ez az álmom is valóra válik? Akkor… Mi lesz?

- Clare! – Sóhajtott mélyet. – Máskor is volt már, hogy álmodtál, de nem vált valóra, nem igaz? – Bólintottam a kérdésére. – Szerintem ez sem fog. Hiszel nekem?

Ajkamba haraptam, és félrenéztem a mellettünk elsuhanó fákra. Fogalmam sem volt, mit feleljek neki. Egyszerűen valóban hihetetlennek tűnt ennek a beteljesülése, de mégis… Mi van, ha…? Sajnos mindig van egy de…

- Clare, ha meg is történne… - Elharapta a mondat végét, így nem hallottam.

- Akkor mi lenne? – Érdeklődtem, mert hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam.

- Nem. – Rázta meg a fejét. – Nem hagyom, hogy megtörténjen…