2012. november 10., szombat

2nd - Oh no!

Sziasztok!
Köszönöm, hogy elolvastátok az előző részt, és hogy ennyien írtatok. Bevallom, nem számítottam rá... :)
És akkor úgy néz ki, itt van a második fejezet. Remélem, tetszeni fog. Már nagyon izgatott vagyok, mit fogtok hozzá szólni. :D
Jó olvasást!

tpr

***

2nd - Oh no!

Miután megálltunk a suli melletti parkolóban, és kiszálltunk, hirtelen két kar fonódott körém hátulról. Először nagyon megijedtem, és felsikoltottam, viszont hamar rájöttem, csak Eugene az. Az egyetlen az egész iskolában, aki hasonló cipőben jár, mint én és a bátyám… Talán ezért is szerettem bele…
- El a kezekkel a húgomtól! – Figyelmeztette Aaron, ám Eugene nem figyelt rá, hanem a fülembe suttogott.
- Hadd vicceljem meg! – Kért nevetve. – A múltkori miatt… - Fogalmam sem volt, pontosan mire a gondol a „múltkori” és a „megviccelés” alatt, ám kíváncsi voltam, így hagytam neki. Ugyan ez csak az egyik volt, hiszen sosem tudtam teljesen félretenni az érzéseimet, amikor vele voltam.
- Engedélyezve… - Nevettem fel én is, miközben Aaron egyszerre hitetlenkedő és szúrós pillantást vetett felénk.
- Miért is engedjem el, Aaron? – Érdeklődött Eugene még szorosabbra fonva karjait körülöttem.
- Mert Clare… - Elakadt a szava. Látszott, nem igazán tud mit mondani, pedig szeretne. Szinte láttam, ahogy különböző okok szaladnak végig a gondolatai között.
- Hallod, Clare? És mi lenne, ha tudna a mi kis egyéjszakás kalandjainkról? – Mikor meghallottam ezt a mondatot, szívem szerint elnevettem volna magam. Miért pont ezt találta ki? Jobb nem jutott eszébe? Viszont meglehetősen hatásos volt, mert Aaron szemei elkerekedtek, és tátott szájjal bámult minket. Így belementem ebbe a játékba.
- Nem tudom, Eugene. - Ráztam meg a fejem, miután szembe fordított magával. Belenéztem a barna hajú fiú tengerkék szemeibe, amiben jól láttam az elégedettséget. – Talán eléggé ideges lenne…
- Úgy gondolod? – Kérdésére bólintottam, majd Aaron-ra néztem, aki csak tátogott, de egy hang sem jött ki a száján.
- Ez most komoly? – Kérdezte végül meg a bátyám.
- Egy fenét! – Nevettünk fel egyszerre Eugene-nel. – Te tényleg elhitted, hogy én meg Clare…? – Nem bírta befejezni a mondatot, annyira nevetett.
- Nagyon vicces. – Húzta el a száját Aaron, majd a kezembe nyomta a táskámat, Eugene-t meg hátba veregette.
- Köszönjük a dicséretet! – Mosolyodtam el még jobban, mire ő a szemét forgatta, és elindult a suli felé. Én ugrálva követtem, annyira boldog voltam, hogy sikerült rászedni.

„Egy hideg, nyirkos, poros folyosón mentem végig. Vigyáznom kellett, nehogy beleakadjak minden egyes, hatalmas pókhálóba, ami az utamban volt. A folyosón az egyetlen dolog, ami világított, az a gyertya volt, amit én a kezemben tartottam, és már majdnem teljesen leégett.
A hosszú helyiség mindkét oldalán díszes, fából készült ajtók voltak. Néhányat megpróbáltam kinyitni, viszont mind be volt zárva. Lassan kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Hogy kerültem ide? Vagy mikor? És hogyan tudok kijutni? Ha bejutottam, akkor ki is kell, nem?
Miközben már végignéztem majdnem az összes ajtót, vérfagyasztó, női sikolyt hallottam a folyosó végéről, amit nem láttam, mert enyhén elkanyarodott. A hang felé futottam. A gyertya kiesett a kezemből, mialatt megpróbáltam belökni azt, a többinél sokkal egyszerűbb díszítésű ajtót, ami mögül ismét kiáltást hallottam.
Talán negyedszerre vagy ötödszörre próbálkoztam a kinyitásával, amikor hallottam, egy kulcs fordul el a zárban, majd kinyílt, én pedig beestem a szobába. Az ajtó nyikorogva csukódott be mögöttem. Fel akartam kelni, ám akkor valaki megragadta az egyik karomat, és felrángatott. Kezemet a hátam mögé csavarta, miközben úgy állt, hogy biztosan ne lássam az arcát.
Pár lépésre tőlem egy nő feküdt a földön. Testét mindenhol vér borította, ruhája cafatokban lógott rajta. Láttam, már halott. Velem szemben egy masszív, kőből készült emelvényen egy félmeztelen fiú feküdt. Világosbarna haján gyertyák által vetett árnyékok táncoltak. Szintén barna szemei ijedten meredtek egy pontra a plafonon. Az emelvény másik oldalán egy férfi állt olyan ruhában, mint amilyenben a szerzetesek szoktak járni. Egyik kezében egy kelyhet tartott, a másikban pedig egy tőrt, miközben egy vaskos könyvből olvasott fel valamilyen idegen nyelven.
A fiú elkiáltotta magát, ahogy a férfi végzett a szöveg kántálásával. Ha jó volt a sejtésem, akkor ő volt az áldozat, amin feküdt, az pedig az áldozati oltár.
- Halj meg értünk! – Mondta a szerzetesruhás, majd lesújtott a tőrrel egyenesen a fiú szíve felé. Én felsikoltottam. Nem csak attól, amit láttam… Az engem lefogó idegen valamit a hátamba szúrt. Sejtettem egy kés lehet az. Elengedett, majd térdre rogytam, és úgy néztem tovább a barna hajú fiút, amíg el nem nyelt teljesen engem is a sötétség.”

- Mit csinált éjszaka? – Hallottam meg a mellettem álló tanár ideges hangját. – Nem gondolja, hogy aludni kellett volna?!
Én csodálkozva néztem körbe. Az egész osztály engem bámult, és nagy részük még nevetett is. Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba szökik, miközben lesütöttem a pillantásom. Eddig ilyen még soha nem fordult elő velem. Hogy elaludjak az órán? Nem! Ez volt az első alkalom.
- Elnézést! – Motyogtam, majd felvettem a földről a leejtett ceruzámat, visszafordultam a papír felé, és megpróbáltam kiokoskodni valamit, mi lehetett a feladat. A tőlem nem messze ülő srác rajzára sandítottam, amin egy tájképet láttam.
- Óra után beszédem van magával… - Jelentette ki a tanár, majd továbbment.
- Csak nem jó éjszakája volt valakinek Eugene-nel? – Kérdezte az egyik szőke hajú lány, aki pár méterre volt tőlem. Természetesen ezt az egész osztály hallotta, így mindenki nevetni kezdett.
- Gyerekek, mi ez? – Torkollta le őket a tanár. – Csend legyen, és mindenki foglalkozzon a saját dolgával! - Bizonyos értelemben ő is új volt még ebben az iskolában, mint tanár. Szóval rajta kívül bármelyik órán ültünk is, a tanár nem csendesítette volna el a diákokat, ha egy új személyről volt szó, mert ők is pont ugyanolyanok voltak, mint bárki más ebben a városban. Nem szerették az újakat…
Felsóhajtottam, és ezután a nagyjából huszonöt éves tanár úrra néztem, aki leült az asztalához, és beletemetkezett egy halom papírba. Egyik kezével barna hajába túrt. Látszott, valami miatt nagyon ideges.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam újra a rajzlapra koncentrálni. Mivel körülöttem, mindenki tájképet rajzolt, úgy döntöttem, én is azt fogok. Miközben nekiálltam egy vízesésnek, a mögöttem ülő lány előrehajolt, és halkan beszélni kezdett.
- Hé, új lány! – Kezdett bele. – Tényleg az új sráccal voltál éjszaka?
- Nem. – Feleltem kissé ingerülten. – De ha vele is lettem volna, mondd, mi közöd lenne hozzá!?
- Jól van, na! Én csak kérdeztem… Nem kell leharapni a fejem… - Azzal ő is visszatért a rajzoláshoz, és nem szólt hozzám többször. Ennek örültem is.
Óra után megvártam, míg a többiek kimentek a teremből, és csak utána mentem oda a tanárunkhoz. Megálltam az asztala előtt, és vártam.
- Becsukná az ajtót? – Kért, mert a folyosóról behallatszott a többiek üvöltözése. Miután végrehajtottam a feladatomat, ugyanoda álltam vissza, ahol az előbb is voltam. – Tudja, azt vettem észre, valami nagyon nem stimmel magával… - Tért egyből a lényegre, mindenféle kertelés nélkül, miközben hátradőlt a széken. – Otthon minden rendben van?
- Persze. – Feleltem döbbenten. Nem tudom, milyen arcot vághattam, ám ő meglehetősen furcsán nézett rám, mintha nem hinne nekem.
- Minden teljesen rendben van? – Tette fel majdnem ugyanazt a kérdést, jól kihangsúlyozva az első szót.
- Igen. – Bólintottam, mire ő egy kis lapot vett elő, felírt rá valamit, és a kezembe nyomta. A neve, és egy telefonszám volt rajta.
- Nem igazán hiszek magának. Látom, titkol valamit. – Jelentette ki. – Kevesen tudják csak, de én nem pusztán rajztanár, hanem pszichológus is vagyok. Szóval, ha meggondolná magát, és szeretne róla beszélni, hívjon!
- Rendben. Köszönöm! – Zsebre vágtam a cetlit, és azután eljöttem, mert sietnem kellett a következő órámra. Közben az előző beszélgetésen gondolkoztam.
Pszichológus? Nekem? Miért lenne rá szükségem? És miből látja, hogy titkolok valamit? Ha igaz is, amit mond, akkor sem szabad beszélnem neki az álmaimról. Nagy bajba kerülhetek, ha szólok neki… Jobb lenne, ha kidobnám azt a papírt a szemétbe. De valami azt súgta legbelül, egyelőre még ne tegyem. És talán jobb is így…
A következő órámra éppen akkor estem be, amikor a tanárnő a naplóba írta be a hiányzókat. Szemüvege mögül hanyagul nézett rám, mikor meglátott.
- Elnézést a késésért! Mr. Dark-kal kellett beszélnem, és… - Hadartam.
- Rendben. Üljön le, és legközelebb ne késsen! – Adta ki az utasítást. Én gyorsan a helyemre mentem, ami a hátsó padban volt, ám útközben majdnem átestem valakinek a cuccán. Meg sem néztem, ki az, csak megpróbáltam a lehető legészrevétlenebbül leghátra menni.
Miután leültem, és elkezdődött az óra, abban reménykedtem, ezúttal nem fogok elaludni. Nem csak a következményektől féltem, hanem attól is, mit álmodnék…

3 megjegyzés:

  1. Szia tpr!!
    Na ezt nevezem. Sokkal összeszedettebb, és élvezhetőbb volt ez a fejezet mint az előző. Nagyon tetszett, kicsit szomorú is vagyok hogy vége lett. Izgalmakban gazdag fejezet volt, kiváncsi vagyok kik szerepelte Clare álmában. Vajon a rajztanár tud valamit arról hogy a mi kis főszereplőnk előre megálmodja a jövőt? Az alapján amit olvastam ez sem kizárt. Eugenet imádom, és remélem hogy hamarosan valami romantikus jelenet lesz közte és Clare között. Várom a következő fejezetet.
    Addig is sok puszit, és ihletet:Mira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm, hogy írtál, és nagyon örülök, hogy tetszett. :D
      Romantikus jelenet... Hm, hm... Még az is megeshet... :)
      Lakat a számon, nem árulhatok el semmit... :P

      Szép napot!
      tpr

      Törlés
  2. Szia Petra!
    Ez a hét kész őrület volt, de tádám most itt vagyok - sokak örömére. Ez a fejezet már tényleg jelentősen jobb volt, élvezhetőek voltak a jelenetek. Már az elején felkeltetted az érdeklődésemet, amit aztán a végéig tápláltál bennem. Szóval Eugene? Nagyon-nagyon örülök, hogy nem egy Jace kettővel dolgozol. Más karakterek, egy új regény. A főszereplő lány számomra még egy kicsit Mayka beütésű, de ez valószínűleg azért van, mert saját temperamentumodat viszed a lapokra - ebben semmi kivetnivalót nem találok, hiszen ha eltérnél az eredetitől, meglehet, hogy művé válna az egész.
    Ajánlanám, hogy igyekezz színesebben használni a regény eszközeit. Szinte csak párbeszédekből és cselekvésleírásokból áll az egész. Néha-néha megjelennek gondolatok, de azok elég kezdetlegesek vagy kuszák. Bátorítanálak a leírások alkotása felé, illetve az érzelmek és érzékek részletesebb kifejtése felé. Hogy mi is ott lehessünk veled a teremben, akkor szerintem írj pár sort a helyről. Tökéletesen átadod a hangulatod, de számomra olyan, mintha triviális - feketének tűnő - helyeken mennénk körbe.
    Ezek építőjellegű megszólalások, remélem, nem érted félre :) Na hajrá, kíváncsi leszek a következő fejezetre.
    Love.Ella.Fisher

    VálaszTörlés