5th - The decision

Sziasztok!

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem hoztam frisset, és még csak életjelet sem adtam magamról. De remélem, megértitek, hogy gyakorlatilag egy percnyi szabadidőm sem volt. Egyszerűen minden nap hazaérek, aztán csak úgy vagyok, kicsit tanulok, és TV-t nézek, aztán pedig máris késő este van, és le kell feküdnöm, hogy másnap fel tudjak kelni fél hatkor.

Szóval tényleg bocsánat, hogy ilyen kiszámíthatatlan, mikor hozom a következő fejezetet, de sajnos nem tudok mit tenni. Ígérem, igyekszem, hogy minél előbb legyen friss, de semmit nem ígérhetek biztosra.

Nyáron, amikor nem lesz semmi dolgom, biztosan nagyobb rendszerességgel fogom hozni az újabb fejezeteket.

Remélem, megértitek. Szép napot mindenkinek!

tpr

*** 

5th - The decision

*Clare*

- Jó reggelt! – Köszöntött anyu a konyhában, amikor beléptem az ajtón pizsamában, kócos hajjal. Alig aludtam az éjszaka, mert amint sikerült volna elaludnom, egyből fel is ébredtem, hiszen folyton az járt a fejemben, most kit fognak megölni az álmomban. Ugyan így nem is álmodtam, de nem is aludtam ki magam.

Leültem az asztalhoz apu mellé, a bátyámmal szembe. Aaron egy füzetet tartott a kezében, és épp egy fánkba harapott bele. Apu újságot olvasott, miközben a kávéját kevergette. Mindeközben anyu lassan elkészült a rántottával, amit tányéron elém tett, majd ő is leült.

- Lehet, nem ártana sietni… - Jegyezte meg halkan apa a falon lévő órára pillantva. Erőltetnem kellett a szememet, hogy lássam, már valóban elmúlt fél nyolc. A lehető leggyorsabban megreggeliztem, és átöltöztem, majd beültem az autóba Aaron mellé.

- Hugi, van egy olyan érzésem, ma megint elalszol valamelyik órán…

- Köszönöm a biztató szavakat! – Horkantam fel, majd a szemembe húztam a pulóverem kapucniját, hátha egy kicsit tudok aludni. És erre nem is kellett sokáig várni… Egyből elnyomott az álom…

„Azon az úton mentünk Aaron-nal, amelyik az iskola felé vezetett. Már annál hídnál jártunk, ami nem volt olyan messze a város szélétől, amikor hirtelen egy állat ugrott ki az autónk elé, Aaron pedig félrerántotta a kormányt. Előbb hallottam, mint éreztem az ütközést.

A kocsi fejjel lefelé a híd alatti folyóba borult, miután néhányszor megpördült a tengelye körül. A bátyám is és én is sikítottunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megálltunk.

- Clare! Jól vagy? – Kérdezte rémülten a bátyám, kicsatolva a biztonsági övét. Amint megfordult, és engem is ki akart szabadítani, felkiáltott a fájdalomtól. Az egyik lába beszorult valamibe.

Amíg küzdött az ellen a valami ellen, egyre több víz került az autóba is. Sejtettem, ezt nem igazán élhetjük túl. Legfeljebb, ha valami csoda történne… Végül Aaron kiszabadította magát is és engem is. Csakhogy a víz egyre gyorsabban emelkedett. Esélyünk sem volt…”

- Állj meg! – Ziháltam felébredve, mire Aaron egyből a fékre taposott. Ijedten néztem körbe, hol vagyunk. Egy erdős részen álltunk, és nagyjából tíz méterrel előttünk volt a híd.

- Mi történt, Clare? – Fordított maga felé a bátyám, azonban én nem voltam képes megszólalni. Valósággal sokkoltak a történtek. Kezeim az ülés szélét markolták. Lassan kezdtek elzsibbadni.

Csak a hídra koncentráltam, hátha meglátok ott valamit. Egy ideig csak néztem, de nem történt semmi. Aaron követte a pillantásomat, majd ismét érdeklődve nézett rám.

- Clare? – Kérdezte bizonytalanul.

- Kérlek, nagyon lassan menjünk! – Nyögtem ki végül egy mondatot. Aaron mindenféle ellenkezés nélkül azt tette, amit kértem. Gyakorlatilag lépésben haladtunk.

Mikor odaértünk a hídhoz, egy őz ugrott ki elénk. Aaron egyből megállt. Ezután még itt álltunk egy kis ideig, mert még pár másik is követte az előzőt. Aaron biztosra ment, nem jön-e több, aztán beletaposott a gázba.

- Ezt láttad, Clare? – Gondolt bele a dolgokba. Nagyot nyelve bólintottam, ő pedig nem firtatta tovább a dolgot. A gondolatainkba merülve, csendben haladtunk az iskoláig.

Nem fogtam fel, mi is történt pontosan. Általában olyan dolgokról álmodok, amik csak pár nap múlva fognak bekövetkezni, most azonban csak pár percről volt szó. Ez hogy lehetséges? Egyáltalán ez a helyzet hogyan lehetséges? Mi okozza ezeket az álmokat? Mindenre kell lennie logikus magyarázatnak, szóval erre is. Esküszöm, sírni lett volna kedvem a tehetetlenségtől, ám mégsem tettem. Lehet, igaza volt a rajztanáromnak, és beszélnem kellett volna vele… Ugyan nagy valószínűséggel őrültnek fog nézni, viszont meg kell próbálnom. Muszáj.

***

A nap nagyon lassan telt el, ám mostanra az iskola szinte teljesen kiürült. Az ajkamat rágcsálva álltam a rajzterem ajtaja előtt. Biztos, ezt akarom? Ha bemegyek, és elmondom neki az igazat, akkor nincs visszaút…

Egy ideig csak ott álltam mozdulatlanul, végül pedig amikor kinyitottam volna az ajtót, Mr. Dark lépett ki rajta, és majdnem fellökött.

- Elnézést! – Mondtuk egyszerre. Ezután vettem egy mély levegőt, és gyorsan belekezdtem a mondanivalómba, hátha meggondolnám magam.

- Tanár úr, átgondoltam, amit mondott, és arra jutottam, talán igaza volt. Lehet, tényleg beszélnem kellene valakivel, khm… Bizonyos dolgokról… - Hadartam, amilyen gyorsan csak tudtam.

- Rendben. – Bólintott némi fáziskéséssel, miután felfogta, mit is próbáltam mondani. – Mikor akarsz kezdeni?

- Minél előbb, ha lehet. – Vágtam rá.

- Logikus. Félsz, hogy meggondolnád magad… - Bólogatott. – Akkor akár most is belevághatunk… Jó lesz így? – Biztatón elmosolyodott, mikor beleegyeztem, majd elindultunk a lakása felé.

A város másik végébe kellett átsétálnunk, ahol egy elég régi, kihaltnak tűnő épületbe mentünk. Csodálkoztam, hiszen nem igazán voltam képes elhinni, hogy itt lakik. A lépcsőházban a falakról már majdnem teljesen lejött a vakolat, ráadásul az egész helyiséget repedések borították. Kezdtem megijedni. Ha jó volt a sejtésem, rajta kívül senki más nem lakhatott itt…

A legfelső emeleten az egyik ajtót kinyitotta, majd bementünk. Az nyikorogva csapódott be mögöttünk. Ijedtemben kis híján felsikoltottam.

- Erre. – Vezetett egy szoba felé Mr. Dark.

Amíg átvágtunk a nappalin, meg kellett állapítanom, a lakás meglehetősen kicsi, és túlzsúfolt. Ebben a szobában csak egy kanapé, egy tévé, egy kisebb asztal és egy könyvespolc volt, de még így olyan kicsinek tűnt. Párszor meg-megbotlottam a földön heverő tárgyakban is.

- Óvatosan! – Figyelmeztetett a tanár úr. – Nem szeretném, ha valami bajod esne…

A nappali másik végében, bementünk egy még ennél is kisebb helyiségbe, ahol egy díványon, egy széken, és egy íróasztalon kívül nem volt más. Meglepődtem, hogy egyáltalán mi is beférünk még ide.

- Foglalj helyet! – Intett a dívány felé, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem. Ekkor a kezembe adott egy pohár vizet, és leült mellém a székre. – Ha gondolod, kezdheted…

Még néhány percig csendben feküdtem. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belevágnom. Többször is átrágtam magamban, honnantól meséljem a történetet. Mr. Dark türelmesen várt, amíg én gondolkoztam. Azután mély levegőt vettem, és mindent az elejéről kezdtem el mesélni.

***

Mialatt mindent elmeséltem, többször is megszólalt a telefonom. Háromszor keresett a bátyám és egyszer a szüleim. Mindig kinyomtam, ha hívtak, ám a sokadik eset után inkább kikapcsoltam. Pedig biztos voltam benne, valami rossz dolog történt…

- Szerintem… - Dőlt hátra Mr. Dark, amikor befejeztem. – Nem ért valami nagy trauma abban az időben? – Én csak a fejemet ráztam. Ezen kívül még feltett néhány kérdést, ám egyikre sem tudtam igazán válaszolni. – Azt javaslom, folytassuk holnap. Addig átgondolok mindent, oké?

- Rendben. – Egyeztem bele. – Mivel tartozok ezért?

- Semmivel. – Rázta meg a fejét igen nagy csodálkozásomra. – Tudod, szívesen segítek neked. Lehet, ezt nehéz elhinni, de így van…

- Biztos? – Kérdeztem rá újra, mert hihetetlennek tűnt az egész. Nem?

- Persze. – Mosolyodott el.

- Hát… Köszönöm… - Feleltem összeszedve a cuccaimat. Mr. Dark kikísért, én pedig sietősen távoztam a meglehetősen ijesztő épületből.

Átvágtam az utcán, és még jobban siettem hazafelé. Pont bekapcsoltam a telefonomat, amikor valaki ismét hívott. A bátyám volt az.

- Igen? – Vettem fel, kissé idegesen.

- Te vagy Clare? – Szólt bele egy eltorzított férfihang. Éreztem, ez nem a bátyám.

- Ki maga?! – Üvöltöttem döbbenten, mire csak egy nevetés volt a válasz.

- Szóval te vagy. – Vonta le a következtetést. – Tudod, a bátyád, igen rossz színben van. Ha még élve akarod látni, gyere a város nyugati hátárán túl lévő tisztásra. Ha erősen keresed, megtalálod. – Azzal, ördögi kacajjal megszakította a vonalat.

Sarkon fordultam, és abba az irányba rohantam, amelyikből jöttem. Sejtettem, a bátyám nagyon nagy bajban lehet. Igazán át sem gondoltam, magamat is mekkora veszélybe sodrom azzal, hogy odamegyek. Az egyetlen okos dolog, amit csináltam, az az volt, hogy írtam egy SMS-t a szüleimnek, hogy Aaron-t elrabolták. Ám ezen kívül meggondolatlanul tettem mindent.