2013. március 1., péntek

5th - The decision

Sziasztok!
Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem hoztam frisset, és még csak életjelet sem adtam magamról. De remélem, megértitek, hogy gyakorlatilag egy percnyi szabadidőm sem volt. Egyszerűen minden nap hazaérek, aztán csak úgy vagyok, kicsit tanulok, és TV-t nézek, aztán pedig máris késő este van, és le kell feküdnöm, hogy másnap fel tudjak kelni fél hatkor.
Szóval tényleg bocsánat, hogy ilyen kiszámíthatatlan, mikor hozom a következő fejezetet, de sajnos nem tudok mit tenni. Ígérem, igyekszem, hogy minél előbb legyen friss, de semmit nem ígérhetek biztosra.
Nyáron, amikor nem lesz semmi dolgom, biztosan nagyobb rendszerességgel fogom hozni az újabb fejezeteket.
Remélem, megértitek. Szép napot mindenkinek!
tpr
*** 

5th - The decision


*Clare*

- Jó reggelt! – Köszöntött anyu a konyhában, amikor beléptem az ajtón pizsamában, kócos hajjal. Alig aludtam az éjszaka, mert amint sikerült volna elaludnom, egyből fel is ébredtem, hiszen folyton az járt a fejemben, most kit fognak megölni az álmomban. Ugyan így nem is álmodtam, de nem is aludtam ki magam.
Leültem az asztalhoz apu mellé, a bátyámmal szembe. Aaron egy füzetet tartott a kezében, és épp egy fánkba harapott bele. Apu újságot olvasott, miközben a kávéját kevergette. Mindeközben anyu lassan elkészült a rántottával, amit tányéron elém tett, majd ő is leült.
- Lehet, nem ártana sietni… - Jegyezte meg halkan apa a falon lévő órára pillantva. Erőltetnem kellett a szememet, hogy lássam, már valóban elmúlt fél nyolc. A lehető leggyorsabban megreggeliztem, és átöltöztem, majd beültem az autóba Aaron mellé.
- Hugi, van egy olyan érzésem, ma megint elalszol valamelyik órán…
- Köszönöm a biztató szavakat! – Horkantam fel, majd a szemembe húztam a pulóverem kapucniját, hátha egy kicsit tudok aludni. És erre nem is kellett sokáig várni… Egyből elnyomott az álom…

„Azon az úton mentünk Aaron-nal, amelyik az iskola felé vezetett. Már annál hídnál jártunk, ami nem volt olyan messze a város szélétől, amikor hirtelen egy állat ugrott ki az autónk elé, Aaron pedig félrerántotta a kormányt. Előbb hallottam, mint éreztem az ütközést.
A kocsi fejjel lefelé a híd alatti folyóba borult, miután néhányszor megpördült a tengelye körül. A bátyám is és én is sikítottunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megálltunk.
- Clare! Jól vagy? – Kérdezte rémülten a bátyám, kicsatolva a biztonsági övét. Amint megfordult, és engem is ki akart szabadítani, felkiáltott a fájdalomtól. Az egyik lába beszorult valamibe.
Amíg küzdött az ellen a valami ellen, egyre több víz került az autóba is. Sejtettem, ezt nem igazán élhetjük túl. Legfeljebb, ha valami csoda történne… Végül Aaron kiszabadította magát is és engem is. Csakhogy a víz egyre gyorsabban emelkedett. Esélyünk sem volt…”

- Állj meg! – Ziháltam felébredve, mire Aaron egyből a fékre taposott. Ijedten néztem körbe, hol vagyunk. Egy erdős részen álltunk, és nagyjából tíz méterrel előttünk volt a híd.
- Mi történt, Clare? – Fordított maga felé a bátyám, azonban én nem voltam képes megszólalni. Valósággal sokkoltak a történtek. Kezeim az ülés szélét markolták. Lassan kezdtek elzsibbadni.
Csak a hídra koncentráltam, hátha meglátok ott valamit. Egy ideig csak néztem, de nem történt semmi. Aaron követte a pillantásomat, majd ismét érdeklődve nézett rám.
- Clare? – Kérdezte bizonytalanul.
- Kérlek, nagyon lassan menjünk! – Nyögtem ki végül egy mondatot. Aaron mindenféle ellenkezés nélkül azt tette, amit kértem. Gyakorlatilag lépésben haladtunk.
Mikor odaértünk a hídhoz, egy őz ugrott ki elénk. Aaron egyből megállt. Ezután még itt álltunk egy kis ideig, mert még pár másik is követte az előzőt. Aaron biztosra ment, nem jön-e több, aztán beletaposott a gázba.
- Ezt láttad, Clare? – Gondolt bele a dolgokba. Nagyot nyelve bólintottam, ő pedig nem firtatta tovább a dolgot. A gondolatainkba merülve, csendben haladtunk az iskoláig.
Nem fogtam fel, mi is történt pontosan. Általában olyan dolgokról álmodok, amik csak pár nap múlva fognak bekövetkezni, most azonban csak pár percről volt szó. Ez hogy lehetséges? Egyáltalán ez a helyzet hogyan lehetséges? Mi okozza ezeket az álmokat? Mindenre kell lennie logikus magyarázatnak, szóval erre is. Esküszöm, sírni lett volna kedvem a tehetetlenségtől, ám mégsem tettem. Lehet, igaza volt a rajztanáromnak, és beszélnem kellett volna vele… Ugyan nagy valószínűséggel őrültnek fog nézni, viszont meg kell próbálnom. Muszáj.

***

A nap nagyon lassan telt el, ám mostanra az iskola szinte teljesen kiürült. Az ajkamat rágcsálva álltam a rajzterem ajtaja előtt. Biztos, ezt akarom? Ha bemegyek, és elmondom neki az igazat, akkor nincs visszaút…
Egy ideig csak ott álltam mozdulatlanul, végül pedig amikor kinyitottam volna az ajtót, Mr. Dark lépett ki rajta, és majdnem fellökött.
- Elnézést! – Mondtuk egyszerre. Ezután vettem egy mély levegőt, és gyorsan belekezdtem a mondanivalómba, hátha meggondolnám magam.
- Tanár úr, átgondoltam, amit mondott, és arra jutottam, talán igaza volt. Lehet, tényleg beszélnem kellene valakivel, khm… Bizonyos dolgokról… - Hadartam, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Rendben. – Bólintott némi fáziskéséssel, miután felfogta, mit is próbáltam mondani. – Mikor akarsz kezdeni?
- Minél előbb, ha lehet. – Vágtam rá.
- Logikus. Félsz, hogy meggondolnád magad… - Bólogatott. – Akkor akár most is belevághatunk… Jó lesz így? – Biztatón elmosolyodott, mikor beleegyeztem, majd elindultunk a lakása felé.
A város másik végébe kellett átsétálnunk, ahol egy elég régi, kihaltnak tűnő épületbe mentünk. Csodálkoztam, hiszen nem igazán voltam képes elhinni, hogy itt lakik. A lépcsőházban a falakról már majdnem teljesen lejött a vakolat, ráadásul az egész helyiséget repedések borították. Kezdtem megijedni. Ha jó volt a sejtésem, rajta kívül senki más nem lakhatott itt…
A legfelső emeleten az egyik ajtót kinyitotta, majd bementünk. Az nyikorogva csapódott be mögöttünk. Ijedtemben kis híján felsikoltottam.
- Erre. – Vezetett egy szoba felé Mr. Dark.
Amíg átvágtunk a nappalin, meg kellett állapítanom, a lakás meglehetősen kicsi, és túlzsúfolt. Ebben a szobában csak egy kanapé, egy tévé, egy kisebb asztal és egy könyvespolc volt, de még így olyan kicsinek tűnt. Párszor meg-megbotlottam a földön heverő tárgyakban is.
- Óvatosan! – Figyelmeztetett a tanár úr. – Nem szeretném, ha valami bajod esne…
A nappali másik végében, bementünk egy még ennél is kisebb helyiségbe, ahol egy díványon, egy széken, és egy íróasztalon kívül nem volt más. Meglepődtem, hogy egyáltalán mi is beférünk még ide.
- Foglalj helyet! – Intett a dívány felé, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem. Ekkor a kezembe adott egy pohár vizet, és leült mellém a székre. – Ha gondolod, kezdheted…
Még néhány percig csendben feküdtem. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belevágnom. Többször is átrágtam magamban, honnantól meséljem a történetet. Mr. Dark türelmesen várt, amíg én gondolkoztam. Azután mély levegőt vettem, és mindent az elejéről kezdtem el mesélni.

***

Mialatt mindent elmeséltem, többször is megszólalt a telefonom. Háromszor keresett a bátyám és egyszer a szüleim. Mindig kinyomtam, ha hívtak, ám a sokadik eset után inkább kikapcsoltam. Pedig biztos voltam benne, valami rossz dolog történt…
- Szerintem… - Dőlt hátra Mr. Dark, amikor befejeztem. – Nem ért valami nagy trauma abban az időben? – Én csak a fejemet ráztam. Ezen kívül még feltett néhány kérdést, ám egyikre sem tudtam igazán válaszolni. – Azt javaslom, folytassuk holnap. Addig átgondolok mindent, oké?
- Rendben. – Egyeztem bele. – Mivel tartozok ezért?
- Semmivel. – Rázta meg a fejét igen nagy csodálkozásomra. – Tudod, szívesen segítek neked. Lehet, ezt nehéz elhinni, de így van…
- Biztos? – Kérdeztem rá újra, mert hihetetlennek tűnt az egész. Nem?
- Persze. – Mosolyodott el.
- Hát… Köszönöm… - Feleltem összeszedve a cuccaimat. Mr. Dark kikísért, én pedig sietősen távoztam a meglehetősen ijesztő épületből.
Átvágtam az utcán, és még jobban siettem hazafelé. Pont bekapcsoltam a telefonomat, amikor valaki ismét hívott. A bátyám volt az.
- Igen? – Vettem fel, kissé idegesen.
- Te vagy Clare? – Szólt bele egy eltorzított férfihang. Éreztem, ez nem a bátyám.
- Ki maga?! – Üvöltöttem döbbenten, mire csak egy nevetés volt a válasz.
- Szóval te vagy. – Vonta le a következtetést. – Tudod, a bátyád, igen rossz színben van. Ha még élve akarod látni, gyere a város nyugati hátárán túl lévő tisztásra. Ha erősen keresed, megtalálod. – Azzal, ördögi kacajjal megszakította a vonalat.
Sarkon fordultam, és abba az irányba rohantam, amelyikből jöttem. Sejtettem, a bátyám nagyon nagy bajban lehet. Igazán át sem gondoltam, magamat is mekkora veszélybe sodrom azzal, hogy odamegyek. Az egyetlen okos dolog, amit csináltam, az az volt, hogy írtam egy SMS-t a szüleimnek, hogy Aaron-t elrabolták. Ám ezen kívül meggondolatlanul tettem mindent.

2012. december 16., vasárnap

4th - The meeting...

Nos, valóban késve, de itt van. Sajnálom, viszont nem volt túl sok időm írni... Remélem, azért jól sikerült... És előrebocsátom, nem vállalok teljes mértékben felelősséget azért, ami ezután a történetben történni fog, mert rengeteg sötét dolog fog következni néhány fejezeten belül...
Jó olvasást!
tpr
***

4th - The meeting...


*Aaron*

A pultnál ülő, idős hölgy furcsán nézett rám, amikor meglátott. Most gondoltam csak arra, lehet, nem kellett volna idejönnöm. Azonban Merry belém karolt, így bátorítva, menjek csak tovább.
- Jó estét, Mrs. Utteridge! – Köszöntötte Merry.
- Jó estét, kedvesem! – Mosolyodott el a lányra nézve. – Egy új önkéntes? – Pillantott rám egyik kezével levéve a szemüvegét, míg a másikkal rövid, ősz hajába túrt.
- Még nem tudom. Majd kiderül… - Felelte sejtelmesen rám nézve, majd elhúzott a pult mellett, és egy félreeső folyosóra vezetett.
A folyosó hosszú volt, és gyakorlatilag kihalt. Sehol nem láttam egyetlen embert sem. A falaknál szinte mindenhol növények voltak. Vagy polcon álltak, vagy a plafonra voltak fellógatva. Ezek nélkül elég üres lett volna ez a hely…
- Ide. – Rángatott vissza Merry hangja a valóságba. A lány egy szobába lökdösött, és az egyik asztalra mutatott. Én letettem a dobozt, majd Merry felé fordultam. – És azt le tudnád venni? – Nézett rám kérlelőn, az egyik szekrény teteje felé intve.
- Persze. – Válaszoltam, viszont amint megfogtam a doboz széleit, éreztem, ez sokkal nehezebb. Amíg a dobozzal küzdöttem, addig Merry leült az egyik székre. Már félig sikerült megoldanom a „problémát”, csakhogy megcsúszott a kezem, és a doboz a sarkával egyenesen a fejemre esett, én pedig elterültem a földön.
- Jó ég! Aaron, jól vagy? – Sikoltotta Merry, majd fölém hajolt, és hideg kezével az arcomat kezdte ütögetni. – Aaron!?
- Semmi bajom. – Ültem fel.
- Na, ezt nem fogod bemesélni nekem! – Nézett rám fenyegetőn. – Maradj itt! Mindjárt jövök.
Elképzelésem sem volt, mit akar, ám eleget tettem a kérdésének. Amíg vártam a homlokomhoz nyúltam, és amint visszahúztam a kezemet, az véres volt. Merry hamar visszaért kezében egy elsősegélydobozzal.
- Maradj nyugton! – Parancsolt rám, amikor megpróbáltam meggyőzni, nincs semmi bajon, és én magam is el tudom látni a sérülésemet. Levette a kesztyűjét, majd nekilátott.
- Egy angyal vagy. – Bókoltam neki, mikor végzett.
- Te tényleg nagyon beüthetted a fejed… - Vörösödött fülig Merry. – Na, gyere! Menjünk!
Mielőtt elindultunk volna, a szekrény tetejéről levett – vagy inkább leejtett – dobozt a másik mellé tettem. Az előtérben elköszöntünk a pultnál ülő hölgytől, aki rosszalló pillantást vetett felém, amikor Merry ismét belém karolt.
Lassan sétáltunk végig az utcán. Már teljesen besötétedett, amikor elértünk az autómig, és beszálltunk. Merry folyamatosan navigált, merre menjek. Megdöbbentem, amint eljutott a tudatomig, hol is lakik.
Merry-ék háza a mi házunk és a város között volt. Többször is láttam ezt az épületet, ám fogalmam sem volt róla, hogy itt lakik is valaki.
- Megjöttem! – Kiáltotta el magát Merry, mikor beléptünk az ajtón, és az előszobában levettük a cipőt és a kabátot.
- A konyhában vagyunk! – Hallottuk az egyik ajtó mögül egy nő hangját, aki Merry anyukája lehetett. Merry arrafele vette az irányt, én pedig kicsit lemaradva követtem.
- Gyere már, Aaron! Érezd otthon magad! – Ragadta meg a karomat, és maga után húzott, hogy gyorsabb tempóra bírjon.
- Jó estét kívánok! – Köszöntem a lány szüleinek, amikor beértünk a konyhába. Az édesanyja éppen a tűzhelynél állt, míg az édesapja az asztalnál ült, és a zöldségeket aprította fel.
- Szia! – Fordult felém mosolyogva Merry anyja. Megtörölte egy konyharuhában a kezét, majd bemutatkozott. – Mandy vagyok, ő pedig a férjem, George.
- Aaron Gold. – Mutatkoztam be én is.
- Kell valamiben segíteni? – Érdeklődött Merry az egyik lábas felé hajolva.
- Nem. – Terelte arrébb az anyukája. – Inkább foglalkozz a vendégünkkel!
- Túltárgyalva! – Kiáltotta el magát Merry, majd ismét megragadva, már-már futva az emeletre mentünk, ahol hangosan szólt egy videojáték zenéje. – Fiúk, halkítsátok le! – Nyitott be az egyik ajtón Merry, majd választ nem várva már mentünk is tovább.
Merry a folyosó végén benyitott egy szobába. A falak halvány barack színűek voltak. A jobb oldalon egy szekrény, és egy íróasztal állt, a balon pedig egy ágy és egy másik szekrény. Velünk szemben, és az ágynál ablakok voltak, amiken keresztül az erdőre lehetett kilátni.
- Szóval mit csináljuk? – Kérdezte leültetve az ágy szélére.

*Clare*

Az este fantasztikus volt Eugene-nel, azonban akkor kezdtem kicsit bepánikolni, amikor megláttam, már elmúlt éjfél, mert el tudtam képzelni a hazaérkezésem utáni fejmosást. Eugene hazavitt, majd egy hosszú csók után kérésemre ő távozott is, mert nem kellett, hogy őt is leszidják.
Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, hallgatózni kezdtem. A ház csendes volt, így megnyugodtam egy kissé. Féltem, anyuval fogok találkozni, aki hálóingben áll a hall közepén, és idegesen dobol a lábával. Szerencsére nem így történt.
Megpróbáltam halkan felosonni a szobámba, viszont amint a lépcsőhöz értem, valaki felkapcsolta a villanyt. Tudtam, lebuktam.
- Meg tudom magyarázni… - Kezdtem félve, hátrafordulva, de nem azzal találtam szemben magam, akire számítottam. – Aaron? – Döbbentem meg.
- Azt hiszem, neked nem megy az osonás… - Állapította meg nevetve. – Akkor a mai napra egy-egy az állás? – Viccelődött.
- Nem. – Ellenkeztem, és csak akkor kapcsoltam… Ő vajon mit keres itt ilyenkor? – És te hogy kerülsz ide?
- Tudod, ez egy hosszú történet… - Sóhajtotta. – Majd elmesélem, ha te is megmagyarázod, miért ilyenkor jársz haza. – Alkudozott mellém lépve.
- Megegyeztünk. – Bólintottam, majd a szobám melletti fürdőszoba felé vettem az irányt. Mire lezuhanyoztam, és felhúztam a pizsamámat, addigra Aaron is végzett. – Szóval? – Kíváncsiskodtam leülve az ágyamra.
- Előbb kezd te! Tudod, hölgyeké az elsőbbség. – Némi vonakodás után hagytam csak meggyőzni magam, mert feltett szándékom volt, előbb meghallgatom Aaron sztoriját.
Csak annyit árultam el Aaron-nak, hogy Eugene-nel randiztam, és jól éreztem magam, így nem vettük észre, mennyire elszaladt az idő… Ezután ő is belekezdett, mi történt. Beszámolt egy Merry nevű, nagyon kedves lányról, és hogy náluk vacsorázott. Természetesen én egyből elkezdtem célozgatni…
- És mikor találkoztok legközelebb? – Érdeklődtem.
- Talán holnap a suliban… De… - Mielőtt folytatta volna, megértette, én nem pont így gondoltam. - Clare! Még semmi olyan…
- Persze… - Feleltem a szememet forgatva.
- Jól van. Most már ideje aludnod. – Kelt fel az ágyamról, majd betakart, és homlokon csókolt. – Jó éjt, hugi! És kerüljenek el a rossz álmok!
- Úgy legyen! – Feleltem álmosan. – Jó éjt!
Aaron leoltotta a szobámban a villanyt, azután becsukta az ajtót. Hallottam, amint az ő szobájának ajtaja is becsukódik, majd síri csend vette át az uralmat. Én rettegve vártam, mikor fogok elaludni, és vajon milyen borzalmas dolgokkal fogok megint álmodni.
Egyik barátnőmmel pár napja nyitottunk egy közös blogot. Örülnénk pár olvasónak, aki véleményezné is a történetet, szóval ha van kedvetek, akkor légy szí' nézzetek be:


Előre is köszönjük mindenkinek. :D

2012. december 12., szerda

Igen, tudom...

Nos, igen tudom, hogy elég régen hoztam már frisst, de sajnos nincsen túl sok szabadidőm... :( Reményeim szerint a hétvégén kicsit rá fogok érni, és akkor tudom majd hozni a következő fejezetet...

Addig is mindenkitől szeretnék elnézést kérni a hosszú csend miatt. :)

Szép napot!
tpr

2012. november 23., péntek

3rd - My friend

Igen, tudom, hogy egy ideje nem jelentkeztem... De most sikerült véglegesítenem a harmadik fejezetet, úgyhogy jöttem is, amint tudtam... :D És ezúttal hoztam egy kis Aaron szemszöget is... ;) Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

tpr

***

3rd - My friend


- Hugi! – Hallottam bátyám hangját a házból, ám nem igazán foglalkoztam vele. Inkább arra koncentráltam, nehogy leessek a két fa közé, nagyjából másfél méter magasra kifeszített kötélről.
Ez már azóta itt volt, hogy ideköltöztünk, én pedig szerettem azzal eltölteni az időmet, hogy jobbra-balra mászkálok rajta. Számomra az eléggé könnyű volt, hiszen amikor még nagyon kicsi voltam, szerettem volna kötéltáncos lenni. Ez a tervem ugyan meghiúsult, ám időtöltésnek most is kiváló volt.
- Tudtam, hogy itt talállak... – Dőlt neki Aaron az egyik fa törzsének. – Eugene égen-földön keres már… Azt mondta, fontos.
- Tényleg? Hol van most? – Érezni lehetett a hangomon az izgatottságot. Épp le akartam ugrani, ám Aaron a háta mögé mutatott. Arrafele néztem, és néhány méterre megláttam Eugene-t, aki mosolyogva intett nekem.
Míg Aaron visszament a házba, addig Eugene levetette magát a nem sokkal távolabb lévő függőágyra. Én kíváncsian néztem rá, mire ő intett, hogy menjek oda hozzá. Leugrottam a kötélről, majd mellé feküdtem. Teljesen olyan érzésem volt, mint amikor az utóbbi időben néha a csillagokat szoktuk innen nézni forró teával a kezünkben, betakarózva.
- Szóval… - Kezdett bele. – Ma valami olyasmit hallottam a suliban, hogy te meg én múlt éjjel lefeküdtünk. Nem tudsz erről valamit? – Éreztem, nem igazán bírja ki nevetés nélkül.
- Elaludtam rajzon, és valamelyik lánynak megint túl nagy volt a képzelőereje… - Magyaráztam leegyszerűsítve a dolgot. Bár sajnos ettől eszembe jutott az újabb álmom, és összerezzentem.
- Valami baj van? – Nézett rám aggódva Eugene.
- Nem, csak egy kicsit hideg van. – Próbáltam hazudni nem túl sok sikerrel.
- Clare, ne hazudj! Kérlek, mondd el, mi a baj! – Kérlelt magához ölelve, ezzel kicsit megnyugtatva. Én még közelebb bújtam hozzá, noha ettől kissé kényelmetlenül is éreztem magam.
Úgy gondoltam, mindkettőnknek jobb, ha nem mondom el neki, miről van szó. Elvégre mit szólna, ha azt mondanám neki:„Figyelj! Különös dolgokról szoktam álmodni, és ezek egy része meg is szokott történni…” Szinte biztos voltam benne, nem hinné el, amit állítok, és ő is azt javasolná, mint pár éve a szüleim, amikor Aaron puhatolózott náluk.
Talán a másik problémáról kéne beszélnem neki…? Az elmúlt egy hónapban nagyon jól megismertük egymást. Szinte mindent tudtunk a másikról. Ráadásul már a bátyám is többször utalt rá, ez több mint barátság. Jól tudtam, igaza van, de eddig még nem mertem semmit sem mondani Eugene-nek. Mert mi van, ha számára nem? És akkor nem igazán tudnék többé a szemébe nézni…
- Elmondod? – Kért gyengéd hangon. Ajkamba harapva bólintottam. Egy ideig még nem szóltam semmit, így ő türelmesen várt.
Végül elhatároztam, hogyan kéne közölnöm vele a dolgokat. Egyszerűen közelebb húztam magamhoz, és ajkaimat az övének nyomtam. Eugene meglepődött, azonban azután az én meglepődésemre szenvedélyesen viszonozta.
- Akkor te most…? Izé… Te is…? – Ziháltam, miután ajkai elszakadtak az enyémtől.
- De még mennyire! – Közölte egy újabb csók kíséretében. Szívesen folytattam volna még, ám meghallottam anyu sikolyát a házból. Pontosan ugyanúgy hangzott, mint amilyet a rajzórán hallottam álmomban. Nagyon megrémültem. Ha csak hasonló is történt… Vagy ez lehetséges egyáltalán? Abba bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha tényleg így történne. Ez egy agyrém, esküszöm!
Mindketten felpattantunk, és szélsebesen futottunk a ház felé. Az emeleten levegő után kapkodva álltunk meg anyu és apu szobájának ajtajában. Gyorsan körbepillantottam a szobán, ami kábé feleakkora volt, mint az enyém. Az ágy bevetetlenül állt, mint általában, a mellette lévő szekrényeken pedig még mindig nem voltak rendesen elpakolva a különböző dolgok. Az ablak előtt lévő sötétítőfüggönyök félig be voltak húzva, és így számomra még kísértetiesebbé tették most a helyiséget.
- Mi történt, anya? – Kérdeztem ijedten az első sokk után. – És hogyhogy itthon vagy már? – Amíg beszéltem, Eugene megfogta egyik kezemet, és szorosan ölelt magához.
Anya az egyik szekrény mellett állt melegítőruhában, és az eldőlt dolgokat állította fel a polcon. Sötétbarna haját lófarokba fogta össze tarkóján, ám az elől lévő, rövidebb tincsek mind a szemébe lógtak.
- Csak levertem egy vázát, miközben a szekrény tetejét poroltam le, és majdnem leestem a létráról. – Magyarázta. Ez után lehajolt, hogy összeszedje az üvegszilánkokat. – És ma hamar haza tudtam jönni a munkából. – Mosolyodott el.
- Mi történt? – Jelent meg mögöttünk a bátyám is. Anyu neki is elismételte, mire ő is fellélegzett.
- Azt hittem, valami rosszabb… - Ismertem be a bátyám felé pillantva, aki értette a célzást, mit akarok.
- Egy pillanatra elrabolom Clare-t. – Jelentette ki Aaron. Míg arrébb húzott, addig Eugene segített anyunak felszedni az egykori váza darabkáit. Amint hallótávolságon kívülre kerültek a többiek, Aaron faggatni kezdett. – Mi történt?
Elmeséltem neki mindent. Ő figyelmesen végighallgatott, majd aggódva nézett rám.
- És egyre valóságosabbnak tűnnek… - Nyögtem.
- Figyelj, Clare! – Nézett a szemembe, vállamra téve a kezét. – Mi lenne, ha nem ezen gondolkoznál egész nap? Talán akkor nem lennének ilyen álmaid. Hm? Próbáld ki! Ha nem válna be, akkor van még egy ötletem, de arról még ne akarj tudni…
- Oké. – Egyeztem bele. – Megpróbálom…
- Visszakaphatom a barátnőmet? – Húzott magához Eugene, aki gyakorlatilag a semmiből került elő. Halványan elmosolyodtam. Eugene ajka az enyémhez ért, mire én fülig vörösödtem, mert sejtettem, mit szól ehhez a bátyám.
- Persze. – Habogta némi fáziskéséssel Aaron, a homlokát ráncolva. – Akkor ti most…
- Pontosan. – Löktem oldalba, hogy kissé magához térjen. Aaron mormogott valamit, majd elsétált.
- Ha már megelőztél a színvallással… - Vágott bele Eugene. – Akkor egy randira elhívhatlak? Az előbb szerettelek volna megkérdezni, de sikeresen megelőztél…

*Aaron*

Amikor beültem az autóba, még mindig teljesen hülyének éreztem magam… Miután otthagytam a húgomat és Eugene-t... Az elmúlt napokban gondoltam arra, hogy hamarosan össze fognak jönni, ám valahogy mégis váratlanul ért. Próbáltam nem erre koncentrálni, így csak egyetlen lehetőséget láttam, hogy más körül forogjanak a gondolataim. Mégpedig a munka körül…
Szerettem volna valami munkát találni, hogy a szabadidőmben le tudjam kötni magam valamivel, de sajnos eddig még nem sikerült semmit sem találnom. Az egyik helyen az volt a probléma, hogy nem értek a valamihez, a másikon pedig szimplán csak az, hogy idegen vagyok ezen a környéken. És persze a „már betöltött” állások… Így lassan kezdtem feladni…
Végigvezettem a kocsit az erdőn, majd hamarosan megláttam a város első házait. Szívem szerint visszafordultam volna, mert úgy éreztem, ma nem kéne itt lennem, viszont hátat fordítva a megérzéseimnek továbbhaladtam.
Két-három órán belül nagyjából nyolc helyen jártam, de egyiken sem vettek fel. Azt hiszem, végleg feladtam ezután. Elvégre mit is csinálhatnék, ha egy amolyan „nem kívánatos személy” vagyok a városban? Fejemet lehajtva sétáltam végig az egyik kihaltnak látszó utcán, amikor hirtelen nekiütköztem valakinek. A doboz, amit a kezében tartott a földre esett, és a tartalma szétszóródott.
- Elnézést! Én tényleg nagyon sajnálom! – Kezdtem bele a bocsánatkérésbe, miközben segítettem összeszedni a dolgokat anélkül, hogy ránéztem volna.
Arra számítottam, az illető el fog küldeni a francba, és le fog szidni, ám amikor vettem a bátorságot, hogy ránézzek, egy kedvesen mosolygó, női arccal találtam szembe magam. A velem egyidős lány mogyoróbarna haját két copfba fogta össze egy-egy élénkpiros hajgumival. Barna szemeiben láttam, nem csak megpróbál mosolyogni, hanem tényleg szívből jön.
- Nem is tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… - Folytattam a magyarázkodást. – Azt hiszem, elbambultam…
- Semmi gond. – Legyintett, azután pedig egyik kezét felém nyújtotta. – Merry Hope Trumble.
- Ööö… Aaron. Aaron Gold. – Feleltem zavartan, megrázva piros kesztyűbe bújtatott kezét. Épp felvette volna a földről a dobozt, ám én megelőztem. – Hadd segítsek!
- Köszönöm. – Mosolyodott el. Ez a lány olyan más volt, mint a többi ember. Éreztem, van benne valami különleges.
- Hova megyünk? – Kíváncsiskodtam Merry mellett lépdelve.
- Elvisszük ezt a dobozt az „Önkéntesek Központjába”, utána pedig hazakísérhetnél, és maradhatnál vacsorára. – Ajánlotta fel továbbra is mosolyogva.
- Biztos? Nem zavarnék? – Kérdeztem aggodalmaskodva.
- Egyáltalán nem. – Rázta meg a fejét, mialatt megálltunk a zebránál, nehogy elüssenek minket. – Nézd! Tudom, új vagy, egy idegen… De az az igazság, azzal is tisztában vagyok milyen ez… Hét éve költöztünk ide, amikor tíz éves voltam, és az emberek akkor is ilyenek voltak… Talán két-három éve dolgozok itt, és csak az óta kezelnek úgy, mint egy ide tartozót. Szóval azt hiszem elhatároztam, segítek neked…
- Hát ez… Nagyon rendes tőled. Köszönöm! – Hüledeztem.
- Hidd el, neked is könnyebb lesz, ha ismersz valakit, aki már itt van egy ideje… - Kacsintott oldalba bökve a könyökével. Ezután beléptünk egy ajtón, és a terem másik felében lévő pulthoz sétáltunk.

2012. november 10., szombat

2nd - Oh no!

Sziasztok!
Köszönöm, hogy elolvastátok az előző részt, és hogy ennyien írtatok. Bevallom, nem számítottam rá... :)
És akkor úgy néz ki, itt van a második fejezet. Remélem, tetszeni fog. Már nagyon izgatott vagyok, mit fogtok hozzá szólni. :D
Jó olvasást!

tpr

***

2nd - Oh no!

Miután megálltunk a suli melletti parkolóban, és kiszálltunk, hirtelen két kar fonódott körém hátulról. Először nagyon megijedtem, és felsikoltottam, viszont hamar rájöttem, csak Eugene az. Az egyetlen az egész iskolában, aki hasonló cipőben jár, mint én és a bátyám… Talán ezért is szerettem bele…
- El a kezekkel a húgomtól! – Figyelmeztette Aaron, ám Eugene nem figyelt rá, hanem a fülembe suttogott.
- Hadd vicceljem meg! – Kért nevetve. – A múltkori miatt… - Fogalmam sem volt, pontosan mire a gondol a „múltkori” és a „megviccelés” alatt, ám kíváncsi voltam, így hagytam neki. Ugyan ez csak az egyik volt, hiszen sosem tudtam teljesen félretenni az érzéseimet, amikor vele voltam.
- Engedélyezve… - Nevettem fel én is, miközben Aaron egyszerre hitetlenkedő és szúrós pillantást vetett felénk.
- Miért is engedjem el, Aaron? – Érdeklődött Eugene még szorosabbra fonva karjait körülöttem.
- Mert Clare… - Elakadt a szava. Látszott, nem igazán tud mit mondani, pedig szeretne. Szinte láttam, ahogy különböző okok szaladnak végig a gondolatai között.
- Hallod, Clare? És mi lenne, ha tudna a mi kis egyéjszakás kalandjainkról? – Mikor meghallottam ezt a mondatot, szívem szerint elnevettem volna magam. Miért pont ezt találta ki? Jobb nem jutott eszébe? Viszont meglehetősen hatásos volt, mert Aaron szemei elkerekedtek, és tátott szájjal bámult minket. Így belementem ebbe a játékba.
- Nem tudom, Eugene. - Ráztam meg a fejem, miután szembe fordított magával. Belenéztem a barna hajú fiú tengerkék szemeibe, amiben jól láttam az elégedettséget. – Talán eléggé ideges lenne…
- Úgy gondolod? – Kérdésére bólintottam, majd Aaron-ra néztem, aki csak tátogott, de egy hang sem jött ki a száján.
- Ez most komoly? – Kérdezte végül meg a bátyám.
- Egy fenét! – Nevettünk fel egyszerre Eugene-nel. – Te tényleg elhitted, hogy én meg Clare…? – Nem bírta befejezni a mondatot, annyira nevetett.
- Nagyon vicces. – Húzta el a száját Aaron, majd a kezembe nyomta a táskámat, Eugene-t meg hátba veregette.
- Köszönjük a dicséretet! – Mosolyodtam el még jobban, mire ő a szemét forgatta, és elindult a suli felé. Én ugrálva követtem, annyira boldog voltam, hogy sikerült rászedni.

„Egy hideg, nyirkos, poros folyosón mentem végig. Vigyáznom kellett, nehogy beleakadjak minden egyes, hatalmas pókhálóba, ami az utamban volt. A folyosón az egyetlen dolog, ami világított, az a gyertya volt, amit én a kezemben tartottam, és már majdnem teljesen leégett.
A hosszú helyiség mindkét oldalán díszes, fából készült ajtók voltak. Néhányat megpróbáltam kinyitni, viszont mind be volt zárva. Lassan kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Hogy kerültem ide? Vagy mikor? És hogyan tudok kijutni? Ha bejutottam, akkor ki is kell, nem?
Miközben már végignéztem majdnem az összes ajtót, vérfagyasztó, női sikolyt hallottam a folyosó végéről, amit nem láttam, mert enyhén elkanyarodott. A hang felé futottam. A gyertya kiesett a kezemből, mialatt megpróbáltam belökni azt, a többinél sokkal egyszerűbb díszítésű ajtót, ami mögül ismét kiáltást hallottam.
Talán negyedszerre vagy ötödszörre próbálkoztam a kinyitásával, amikor hallottam, egy kulcs fordul el a zárban, majd kinyílt, én pedig beestem a szobába. Az ajtó nyikorogva csukódott be mögöttem. Fel akartam kelni, ám akkor valaki megragadta az egyik karomat, és felrángatott. Kezemet a hátam mögé csavarta, miközben úgy állt, hogy biztosan ne lássam az arcát.
Pár lépésre tőlem egy nő feküdt a földön. Testét mindenhol vér borította, ruhája cafatokban lógott rajta. Láttam, már halott. Velem szemben egy masszív, kőből készült emelvényen egy félmeztelen fiú feküdt. Világosbarna haján gyertyák által vetett árnyékok táncoltak. Szintén barna szemei ijedten meredtek egy pontra a plafonon. Az emelvény másik oldalán egy férfi állt olyan ruhában, mint amilyenben a szerzetesek szoktak járni. Egyik kezében egy kelyhet tartott, a másikban pedig egy tőrt, miközben egy vaskos könyvből olvasott fel valamilyen idegen nyelven.
A fiú elkiáltotta magát, ahogy a férfi végzett a szöveg kántálásával. Ha jó volt a sejtésem, akkor ő volt az áldozat, amin feküdt, az pedig az áldozati oltár.
- Halj meg értünk! – Mondta a szerzetesruhás, majd lesújtott a tőrrel egyenesen a fiú szíve felé. Én felsikoltottam. Nem csak attól, amit láttam… Az engem lefogó idegen valamit a hátamba szúrt. Sejtettem egy kés lehet az. Elengedett, majd térdre rogytam, és úgy néztem tovább a barna hajú fiút, amíg el nem nyelt teljesen engem is a sötétség.”

- Mit csinált éjszaka? – Hallottam meg a mellettem álló tanár ideges hangját. – Nem gondolja, hogy aludni kellett volna?!
Én csodálkozva néztem körbe. Az egész osztály engem bámult, és nagy részük még nevetett is. Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba szökik, miközben lesütöttem a pillantásom. Eddig ilyen még soha nem fordult elő velem. Hogy elaludjak az órán? Nem! Ez volt az első alkalom.
- Elnézést! – Motyogtam, majd felvettem a földről a leejtett ceruzámat, visszafordultam a papír felé, és megpróbáltam kiokoskodni valamit, mi lehetett a feladat. A tőlem nem messze ülő srác rajzára sandítottam, amin egy tájképet láttam.
- Óra után beszédem van magával… - Jelentette ki a tanár, majd továbbment.
- Csak nem jó éjszakája volt valakinek Eugene-nel? – Kérdezte az egyik szőke hajú lány, aki pár méterre volt tőlem. Természetesen ezt az egész osztály hallotta, így mindenki nevetni kezdett.
- Gyerekek, mi ez? – Torkollta le őket a tanár. – Csend legyen, és mindenki foglalkozzon a saját dolgával! - Bizonyos értelemben ő is új volt még ebben az iskolában, mint tanár. Szóval rajta kívül bármelyik órán ültünk is, a tanár nem csendesítette volna el a diákokat, ha egy új személyről volt szó, mert ők is pont ugyanolyanok voltak, mint bárki más ebben a városban. Nem szerették az újakat…
Felsóhajtottam, és ezután a nagyjából huszonöt éves tanár úrra néztem, aki leült az asztalához, és beletemetkezett egy halom papírba. Egyik kezével barna hajába túrt. Látszott, valami miatt nagyon ideges.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam újra a rajzlapra koncentrálni. Mivel körülöttem, mindenki tájképet rajzolt, úgy döntöttem, én is azt fogok. Miközben nekiálltam egy vízesésnek, a mögöttem ülő lány előrehajolt, és halkan beszélni kezdett.
- Hé, új lány! – Kezdett bele. – Tényleg az új sráccal voltál éjszaka?
- Nem. – Feleltem kissé ingerülten. – De ha vele is lettem volna, mondd, mi közöd lenne hozzá!?
- Jól van, na! Én csak kérdeztem… Nem kell leharapni a fejem… - Azzal ő is visszatért a rajzoláshoz, és nem szólt hozzám többször. Ennek örültem is.
Óra után megvártam, míg a többiek kimentek a teremből, és csak utána mentem oda a tanárunkhoz. Megálltam az asztala előtt, és vártam.
- Becsukná az ajtót? – Kért, mert a folyosóról behallatszott a többiek üvöltözése. Miután végrehajtottam a feladatomat, ugyanoda álltam vissza, ahol az előbb is voltam. – Tudja, azt vettem észre, valami nagyon nem stimmel magával… - Tért egyből a lényegre, mindenféle kertelés nélkül, miközben hátradőlt a széken. – Otthon minden rendben van?
- Persze. – Feleltem döbbenten. Nem tudom, milyen arcot vághattam, ám ő meglehetősen furcsán nézett rám, mintha nem hinne nekem.
- Minden teljesen rendben van? – Tette fel majdnem ugyanazt a kérdést, jól kihangsúlyozva az első szót.
- Igen. – Bólintottam, mire ő egy kis lapot vett elő, felírt rá valamit, és a kezembe nyomta. A neve, és egy telefonszám volt rajta.
- Nem igazán hiszek magának. Látom, titkol valamit. – Jelentette ki. – Kevesen tudják csak, de én nem pusztán rajztanár, hanem pszichológus is vagyok. Szóval, ha meggondolná magát, és szeretne róla beszélni, hívjon!
- Rendben. Köszönöm! – Zsebre vágtam a cetlit, és azután eljöttem, mert sietnem kellett a következő órámra. Közben az előző beszélgetésen gondolkoztam.
Pszichológus? Nekem? Miért lenne rá szükségem? És miből látja, hogy titkolok valamit? Ha igaz is, amit mond, akkor sem szabad beszélnem neki az álmaimról. Nagy bajba kerülhetek, ha szólok neki… Jobb lenne, ha kidobnám azt a papírt a szemétbe. De valami azt súgta legbelül, egyelőre még ne tegyem. És talán jobb is így…
A következő órámra éppen akkor estem be, amikor a tanárnő a naplóba írta be a hiányzókat. Szemüvege mögül hanyagul nézett rám, mikor meglátott.
- Elnézést a késésért! Mr. Dark-kal kellett beszélnem, és… - Hadartam.
- Rendben. Üljön le, és legközelebb ne késsen! – Adta ki az utasítást. Én gyorsan a helyemre mentem, ami a hátsó padban volt, ám útközben majdnem átestem valakinek a cuccán. Meg sem néztem, ki az, csak megpróbáltam a lehető legészrevétlenebbül leghátra menni.
Miután leültem, és elkezdődött az óra, abban reménykedtem, ezúttal nem fogok elaludni. Nem csak a következményektől féltem, hanem attól is, mit álmodnék…