3rd - My friend

Igen, tudom, hogy egy ideje nem jelentkeztem... De most sikerült véglegesítenem a harmadik fejezetet, úgyhogy jöttem is, amint tudtam... :D És ezúttal hoztam egy kis Aaron szemszöget is... ;) Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

tpr

***

3rd - My friend

- Hugi! – Hallottam bátyám hangját a házból, ám nem igazán foglalkoztam vele. Inkább arra koncentráltam, nehogy leessek a két fa közé, nagyjából másfél méter magasra kifeszített kötélről.

Ez már azóta itt volt, hogy ideköltöztünk, én pedig szerettem azzal eltölteni az időmet, hogy jobbra-balra mászkálok rajta. Számomra az eléggé könnyű volt, hiszen amikor még nagyon kicsi voltam, szerettem volna kötéltáncos lenni. Ez a tervem ugyan meghiúsult, ám időtöltésnek most is kiváló volt.

- Tudtam, hogy itt talállak... – Dőlt neki Aaron az egyik fa törzsének. – Eugene égen-földön keres már… Azt mondta, fontos.

- Tényleg? Hol van most? – Érezni lehetett a hangomon az izgatottságot. Épp le akartam ugrani, ám Aaron a háta mögé mutatott. Arrafele néztem, és néhány méterre megláttam Eugene-t, aki mosolyogva intett nekem.

Míg Aaron visszament a házba, addig Eugene levetette magát a nem sokkal távolabb lévő függőágyra. Én kíváncsian néztem rá, mire ő intett, hogy menjek oda hozzá. Leugrottam a kötélről, majd mellé feküdtem. Teljesen olyan érzésem volt, mint amikor az utóbbi időben néha a csillagokat szoktuk innen nézni forró teával a kezünkben, betakarózva.

- Szóval… - Kezdett bele. – Ma valami olyasmit hallottam a suliban, hogy te meg én múlt éjjel lefeküdtünk. Nem tudsz erről valamit? – Éreztem, nem igazán bírja ki nevetés nélkül.

- Elaludtam rajzon, és valamelyik lánynak megint túl nagy volt a képzelőereje… - Magyaráztam leegyszerűsítve a dolgot. Bár sajnos ettől eszembe jutott az újabb álmom, és összerezzentem.

- Valami baj van? – Nézett rám aggódva Eugene.

- Nem, csak egy kicsit hideg van. – Próbáltam hazudni nem túl sok sikerrel.

- Clare, ne hazudj! Kérlek, mondd el, mi a baj! – Kérlelt magához ölelve, ezzel kicsit megnyugtatva. Én még közelebb bújtam hozzá, noha ettől kissé kényelmetlenül is éreztem magam.

Úgy gondoltam, mindkettőnknek jobb, ha nem mondom el neki, miről van szó. Elvégre mit szólna, ha azt mondanám neki:„Figyelj! Különös dolgokról szoktam álmodni, és ezek egy része meg is szokott történni…” Szinte biztos voltam benne, nem hinné el, amit állítok, és ő is azt javasolná, mint pár éve a szüleim, amikor Aaron puhatolózott náluk.

Talán a másik problémáról kéne beszélnem neki…? Az elmúlt egy hónapban nagyon jól megismertük egymást. Szinte mindent tudtunk a másikról. Ráadásul már a bátyám is többször utalt rá, ez több mint barátság. Jól tudtam, igaza van, de eddig még nem mertem semmit sem mondani Eugene-nek. Mert mi van, ha számára nem? És akkor nem igazán tudnék többé a szemébe nézni…

- Elmondod? – Kért gyengéd hangon. Ajkamba harapva bólintottam. Egy ideig még nem szóltam semmit, így ő türelmesen várt.

Végül elhatároztam, hogyan kéne közölnöm vele a dolgokat. Egyszerűen közelebb húztam magamhoz, és ajkaimat az övének nyomtam. Eugene meglepődött, azonban azután az én meglepődésemre szenvedélyesen viszonozta.

- Akkor te most…? Izé… Te is…? – Ziháltam, miután ajkai elszakadtak az enyémtől.

- De még mennyire! – Közölte egy újabb csók kíséretében. Szívesen folytattam volna még, ám meghallottam anyu sikolyát a házból. Pontosan ugyanúgy hangzott, mint amilyet a rajzórán hallottam álmomban. Nagyon megrémültem. Ha csak hasonló is történt… Vagy ez lehetséges egyáltalán? Abba bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha tényleg így történne. Ez egy agyrém, esküszöm!

Mindketten felpattantunk, és szélsebesen futottunk a ház felé. Az emeleten levegő után kapkodva álltunk meg anyu és apu szobájának ajtajában. Gyorsan körbepillantottam a szobán, ami kábé feleakkora volt, mint az enyém. Az ágy bevetetlenül állt, mint általában, a mellette lévő szekrényeken pedig még mindig nem voltak rendesen elpakolva a különböző dolgok. Az ablak előtt lévő sötétítőfüggönyök félig be voltak húzva, és így számomra még kísértetiesebbé tették most a helyiséget.

- Mi történt, anya? – Kérdeztem ijedten az első sokk után. – És hogyhogy itthon vagy már? – Amíg beszéltem, Eugene megfogta egyik kezemet, és szorosan ölelt magához.

Anya az egyik szekrény mellett állt melegítőruhában, és az eldőlt dolgokat állította fel a polcon. Sötétbarna haját lófarokba fogta össze tarkóján, ám az elől lévő, rövidebb tincsek mind a szemébe lógtak.

- Csak levertem egy vázát, miközben a szekrény tetejét poroltam le, és majdnem leestem a létráról. – Magyarázta. Ez után lehajolt, hogy összeszedje az üvegszilánkokat. – És ma hamar haza tudtam jönni a munkából. – Mosolyodott el.

- Mi történt? – Jelent meg mögöttünk a bátyám is. Anyu neki is elismételte, mire ő is fellélegzett.

- Azt hittem, valami rosszabb… - Ismertem be a bátyám felé pillantva, aki értette a célzást, mit akarok.

- Egy pillanatra elrabolom Clare-t. – Jelentette ki Aaron. Míg arrébb húzott, addig Eugene segített anyunak felszedni az egykori váza darabkáit. Amint hallótávolságon kívülre kerültek a többiek, Aaron faggatni kezdett. – Mi történt?

Elmeséltem neki mindent. Ő figyelmesen végighallgatott, majd aggódva nézett rám.

- És egyre valóságosabbnak tűnnek… - Nyögtem.

- Figyelj, Clare! – Nézett a szemembe, vállamra téve a kezét. – Mi lenne, ha nem ezen gondolkoznál egész nap? Talán akkor nem lennének ilyen álmaid. Hm? Próbáld ki! Ha nem válna be, akkor van még egy ötletem, de arról még ne akarj tudni…

- Oké. – Egyeztem bele. – Megpróbálom…

- Visszakaphatom a barátnőmet? – Húzott magához Eugene, aki gyakorlatilag a semmiből került elő. Halványan elmosolyodtam. Eugene ajka az enyémhez ért, mire én fülig vörösödtem, mert sejtettem, mit szól ehhez a bátyám.

- Persze. – Habogta némi fáziskéséssel Aaron, a homlokát ráncolva. – Akkor ti most…

- Pontosan. – Löktem oldalba, hogy kissé magához térjen. Aaron mormogott valamit, majd elsétált.

- Ha már megelőztél a színvallással… - Vágott bele Eugene. – Akkor egy randira elhívhatlak? Az előbb szerettelek volna megkérdezni, de sikeresen megelőztél…

*Aaron*

Amikor beültem az autóba, még mindig teljesen hülyének éreztem magam… Miután otthagytam a húgomat és Eugene-t... Az elmúlt napokban gondoltam arra, hogy hamarosan össze fognak jönni, ám valahogy mégis váratlanul ért. Próbáltam nem erre koncentrálni, így csak egyetlen lehetőséget láttam, hogy más körül forogjanak a gondolataim. Mégpedig a munka körül…

Szerettem volna valami munkát találni, hogy a szabadidőmben le tudjam kötni magam valamivel, de sajnos eddig még nem sikerült semmit sem találnom. Az egyik helyen az volt a probléma, hogy nem értek a valamihez, a másikon pedig szimplán csak az, hogy idegen vagyok ezen a környéken. És persze a „már betöltött” állások… Így lassan kezdtem feladni…

Végigvezettem a kocsit az erdőn, majd hamarosan megláttam a város első házait. Szívem szerint visszafordultam volna, mert úgy éreztem, ma nem kéne itt lennem, viszont hátat fordítva a megérzéseimnek továbbhaladtam.

Két-három órán belül nagyjából nyolc helyen jártam, de egyiken sem vettek fel. Azt hiszem, végleg feladtam ezután. Elvégre mit is csinálhatnék, ha egy amolyan „nem kívánatos személy” vagyok a városban? Fejemet lehajtva sétáltam végig az egyik kihaltnak látszó utcán, amikor hirtelen nekiütköztem valakinek. A doboz, amit a kezében tartott a földre esett, és a tartalma szétszóródott.

- Elnézést! Én tényleg nagyon sajnálom! – Kezdtem bele a bocsánatkérésbe, miközben segítettem összeszedni a dolgokat anélkül, hogy ránéztem volna.

Arra számítottam, az illető el fog küldeni a francba, és le fog szidni, ám amikor vettem a bátorságot, hogy ránézzek, egy kedvesen mosolygó, női arccal találtam szembe magam. A velem egyidős lány mogyoróbarna haját két copfba fogta össze egy-egy élénkpiros hajgumival. Barna szemeiben láttam, nem csak megpróbál mosolyogni, hanem tényleg szívből jön.

- Nem is tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… - Folytattam a magyarázkodást. – Azt hiszem, elbambultam…

- Semmi gond. – Legyintett, azután pedig egyik kezét felém nyújtotta. – Merry Hope Trumble.

- Ööö… Aaron. Aaron Gold. – Feleltem zavartan, megrázva piros kesztyűbe bújtatott kezét. Épp felvette volna a földről a dobozt, ám én megelőztem. – Hadd segítsek!

- Köszönöm. – Mosolyodott el. Ez a lány olyan más volt, mint a többi ember. Éreztem, van benne valami különleges.

- Hova megyünk? – Kíváncsiskodtam Merry mellett lépdelve.

- Elvisszük ezt a dobozt az „Önkéntesek Központjába”, utána pedig hazakísérhetnél, és maradhatnál vacsorára. – Ajánlotta fel továbbra is mosolyogva.

- Biztos? Nem zavarnék? – Kérdeztem aggodalmaskodva.

- Egyáltalán nem. – Rázta meg a fejét, mialatt megálltunk a zebránál, nehogy elüssenek minket. – Nézd! Tudom, új vagy, egy idegen… De az az igazság, azzal is tisztában vagyok milyen ez… Hét éve költöztünk ide, amikor tíz éves voltam, és az emberek akkor is ilyenek voltak… Talán két-három éve dolgozok itt, és csak az óta kezelnek úgy, mint egy ide tartozót. Szóval azt hiszem elhatároztam, segítek neked…

- Hát ez… Nagyon rendes tőled. Köszönöm! – Hüledeztem.

- Hidd el, neked is könnyebb lesz, ha ismersz valakit, aki már itt van egy ideje… - Kacsintott oldalba bökve a könyökével. Ezután beléptünk egy ajtón, és a terem másik felében lévő pulthoz sétáltunk.