Igen, tudom, hogy egy ideje nem jelentkeztem... De most sikerült véglegesítenem a harmadik fejezetet, úgyhogy jöttem is, amint tudtam... :D És ezúttal hoztam egy kis Aaron szemszöget is... ;) Remélem, elnyeri a tetszéseteket.
tpr
***
3rd - My friend
- Hugi! –
Hallottam bátyám hangját a házból, ám nem igazán foglalkoztam vele. Inkább arra
koncentráltam, nehogy leessek a két fa közé, nagyjából másfél méter magasra
kifeszített kötélről.
Ez már azóta
itt volt, hogy ideköltöztünk, én pedig szerettem azzal eltölteni az időmet,
hogy jobbra-balra mászkálok rajta. Számomra az eléggé könnyű volt, hiszen
amikor még nagyon kicsi voltam, szerettem volna kötéltáncos lenni. Ez a tervem
ugyan meghiúsult, ám időtöltésnek most is kiváló volt.
- Tudtam, hogy
itt talállak... – Dőlt neki Aaron az egyik fa törzsének. – Eugene égen-földön
keres már… Azt mondta, fontos.
- Tényleg? Hol
van most? – Érezni lehetett a hangomon az izgatottságot. Épp le akartam ugrani,
ám Aaron a háta mögé mutatott. Arrafele néztem, és néhány méterre megláttam
Eugene-t, aki mosolyogva intett nekem.
Míg Aaron
visszament a házba, addig Eugene levetette magát a nem sokkal távolabb lévő
függőágyra. Én kíváncsian néztem rá, mire ő intett, hogy menjek oda hozzá.
Leugrottam a kötélről, majd mellé feküdtem. Teljesen olyan érzésem volt, mint
amikor az utóbbi időben néha a csillagokat szoktuk innen nézni forró teával a
kezünkben, betakarózva.
- Szóval… -
Kezdett bele. – Ma valami olyasmit hallottam a suliban, hogy te meg én múlt
éjjel lefeküdtünk. Nem tudsz erről valamit? – Éreztem, nem igazán bírja ki
nevetés nélkül.
- Elaludtam
rajzon, és valamelyik lánynak megint túl nagy volt a képzelőereje… -
Magyaráztam leegyszerűsítve a dolgot. Bár sajnos ettől eszembe jutott az újabb
álmom, és összerezzentem.
- Valami baj
van? – Nézett rám aggódva Eugene.
- Nem, csak
egy kicsit hideg van. – Próbáltam hazudni nem túl sok sikerrel.
- Clare, ne
hazudj! Kérlek, mondd el, mi a baj! – Kérlelt magához ölelve, ezzel kicsit
megnyugtatva. Én még közelebb bújtam hozzá, noha ettől kissé kényelmetlenül is
éreztem magam.
Úgy gondoltam,
mindkettőnknek jobb, ha nem mondom el neki, miről van szó. Elvégre mit szólna,
ha azt mondanám neki:„Figyelj! Különös
dolgokról szoktam álmodni, és ezek egy része meg is szokott történni…”
Szinte biztos voltam benne, nem hinné el, amit állítok, és ő is azt javasolná,
mint pár éve a szüleim, amikor Aaron puhatolózott náluk.
Talán a másik
problémáról kéne beszélnem neki…? Az elmúlt egy hónapban nagyon jól megismertük
egymást. Szinte mindent tudtunk a másikról. Ráadásul már a bátyám is többször utalt
rá, ez több mint barátság. Jól tudtam, igaza van, de eddig még nem mertem
semmit sem mondani Eugene-nek. Mert mi van, ha számára nem? És akkor nem igazán
tudnék többé a szemébe nézni…
- Elmondod? –
Kért gyengéd hangon. Ajkamba harapva bólintottam. Egy ideig még nem szóltam
semmit, így ő türelmesen várt.
Végül
elhatároztam, hogyan kéne közölnöm vele a dolgokat. Egyszerűen közelebb húztam
magamhoz, és ajkaimat az övének nyomtam. Eugene meglepődött, azonban azután az
én meglepődésemre szenvedélyesen viszonozta.
- Akkor te
most…? Izé… Te is…? – Ziháltam, miután ajkai elszakadtak az enyémtől.
- De még
mennyire! – Közölte egy újabb csók kíséretében. Szívesen folytattam volna még,
ám meghallottam anyu sikolyát a házból. Pontosan ugyanúgy hangzott, mint amilyet
a rajzórán hallottam álmomban. Nagyon megrémültem. Ha csak hasonló is történt…
Vagy ez lehetséges egyáltalán? Abba bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha
tényleg így történne. Ez egy agyrém, esküszöm!
Mindketten
felpattantunk, és szélsebesen futottunk a ház felé. Az emeleten levegő után
kapkodva álltunk meg anyu és apu szobájának ajtajában. Gyorsan
körbepillantottam a szobán, ami kábé feleakkora volt, mint az enyém. Az ágy
bevetetlenül állt, mint általában, a mellette lévő szekrényeken pedig még
mindig nem voltak rendesen elpakolva a különböző dolgok. Az ablak előtt lévő
sötétítőfüggönyök félig be voltak húzva, és így számomra még kísértetiesebbé
tették most a helyiséget.
- Mi történt,
anya? – Kérdeztem ijedten az első sokk után. – És hogyhogy itthon vagy már? –
Amíg beszéltem, Eugene megfogta egyik kezemet, és szorosan ölelt magához.
Anya az egyik
szekrény mellett állt melegítőruhában, és az eldőlt dolgokat állította fel a
polcon. Sötétbarna haját lófarokba fogta össze tarkóján, ám az elől lévő,
rövidebb tincsek mind a szemébe lógtak.
- Csak
levertem egy vázát, miközben a szekrény tetejét poroltam le, és majdnem leestem
a létráról. – Magyarázta. Ez után lehajolt, hogy összeszedje az
üvegszilánkokat. – És ma hamar haza tudtam jönni a munkából. – Mosolyodott el.
- Mi történt?
– Jelent meg mögöttünk a bátyám is. Anyu neki is elismételte, mire ő is
fellélegzett.
- Azt hittem,
valami rosszabb… - Ismertem be a bátyám felé pillantva, aki értette a célzást,
mit akarok.
- Egy
pillanatra elrabolom Clare-t. – Jelentette ki Aaron. Míg arrébb húzott, addig
Eugene segített anyunak felszedni az egykori váza darabkáit. Amint
hallótávolságon kívülre kerültek a többiek, Aaron faggatni kezdett. – Mi
történt?
Elmeséltem
neki mindent. Ő figyelmesen végighallgatott, majd aggódva nézett rám.
- És egyre
valóságosabbnak tűnnek… - Nyögtem.
- Figyelj,
Clare! – Nézett a szemembe, vállamra téve a kezét. – Mi lenne, ha nem ezen
gondolkoznál egész nap? Talán akkor nem lennének ilyen álmaid. Hm? Próbáld ki!
Ha nem válna be, akkor van még egy ötletem, de arról még ne akarj tudni…
- Oké. –
Egyeztem bele. – Megpróbálom…
-
Visszakaphatom a barátnőmet? – Húzott magához Eugene, aki gyakorlatilag a
semmiből került elő. Halványan elmosolyodtam. Eugene ajka az enyémhez ért, mire
én fülig vörösödtem, mert sejtettem, mit szól ehhez a bátyám.
- Persze. –
Habogta némi fáziskéséssel Aaron, a homlokát ráncolva. – Akkor ti most…
- Pontosan. –
Löktem oldalba, hogy kissé magához térjen. Aaron mormogott valamit, majd
elsétált.
- Ha már
megelőztél a színvallással… - Vágott bele Eugene. – Akkor egy randira
elhívhatlak? Az előbb szerettelek volna megkérdezni, de sikeresen megelőztél…
*Aaron*
Amikor beültem
az autóba, még mindig teljesen hülyének éreztem magam… Miután otthagytam a
húgomat és Eugene-t... Az elmúlt napokban gondoltam arra, hogy hamarosan össze
fognak jönni, ám valahogy mégis váratlanul ért. Próbáltam nem erre
koncentrálni, így csak egyetlen lehetőséget láttam, hogy más körül forogjanak a
gondolataim. Mégpedig a munka körül…
Szerettem
volna valami munkát találni, hogy a szabadidőmben le tudjam kötni magam
valamivel, de sajnos eddig még nem sikerült semmit sem találnom. Az egyik
helyen az volt a probléma, hogy nem értek a valamihez, a másikon pedig szimplán
csak az, hogy idegen vagyok ezen a környéken. És persze a „már betöltött” állások… Így lassan kezdtem feladni…
Végigvezettem
a kocsit az erdőn, majd hamarosan megláttam a város első házait. Szívem szerint
visszafordultam volna, mert úgy éreztem, ma nem kéne itt lennem, viszont hátat
fordítva a megérzéseimnek továbbhaladtam.
Két-három órán
belül nagyjából nyolc helyen jártam, de egyiken sem vettek fel. Azt hiszem,
végleg feladtam ezután. Elvégre mit is csinálhatnék, ha egy amolyan „nem kívánatos személy” vagyok a
városban? Fejemet lehajtva sétáltam végig az egyik kihaltnak látszó utcán,
amikor hirtelen nekiütköztem valakinek. A doboz, amit a kezében tartott a
földre esett, és a tartalma szétszóródott.
- Elnézést! Én
tényleg nagyon sajnálom! – Kezdtem bele a bocsánatkérésbe, miközben segítettem
összeszedni a dolgokat anélkül, hogy ránéztem volna.
Arra
számítottam, az illető el fog küldeni a francba, és le fog szidni, ám amikor
vettem a bátorságot, hogy ránézzek, egy kedvesen mosolygó, női arccal találtam
szembe magam. A velem egyidős lány mogyoróbarna haját két copfba fogta össze
egy-egy élénkpiros hajgumival. Barna szemeiben láttam, nem csak megpróbál mosolyogni, hanem tényleg
szívből jön.
- Nem is
tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… - Folytattam a magyarázkodást. – Azt
hiszem, elbambultam…
- Semmi gond.
– Legyintett, azután pedig egyik kezét felém nyújtotta. – Merry Hope Trumble.
- Ööö… Aaron.
Aaron Gold. – Feleltem zavartan, megrázva piros kesztyűbe bújtatott kezét. Épp
felvette volna a földről a dobozt, ám én megelőztem. – Hadd segítsek!
- Köszönöm. –
Mosolyodott el. Ez a lány olyan más volt, mint a többi ember. Éreztem, van
benne valami különleges.
- Hova
megyünk? – Kíváncsiskodtam Merry mellett lépdelve.
- Elvisszük
ezt a dobozt az „Önkéntesek Központjába”,
utána pedig hazakísérhetnél, és maradhatnál vacsorára. – Ajánlotta fel továbbra
is mosolyogva.
- Biztos? Nem
zavarnék? – Kérdeztem aggodalmaskodva.
- Egyáltalán
nem. – Rázta meg a fejét, mialatt megálltunk a zebránál, nehogy elüssenek
minket. – Nézd! Tudom, új vagy, egy idegen… De az az igazság, azzal is
tisztában vagyok milyen ez… Hét éve költöztünk ide, amikor tíz éves voltam, és
az emberek akkor is ilyenek voltak… Talán két-három éve dolgozok itt, és csak
az óta kezelnek úgy, mint egy ide tartozót. Szóval azt hiszem elhatároztam,
segítek neked…
- Hát ez…
Nagyon rendes tőled. Köszönöm! – Hüledeztem.
- Hidd el,
neked is könnyebb lesz, ha ismersz valakit, aki már itt van egy ideje… -
Kacsintott oldalba bökve a könyökével. Ezután beléptünk egy ajtón, és a terem
másik felében lévő pulthoz sétáltunk.